SZAKMAI BESZÁMOLÓ
EFOP-5.2.4-17-2017-00008
Színház az egész: TIE-rendszerű új színházi nevelési módszer
adaptálása, kiterjesztése a Balaton környékén
Helyszín: Balatonszemesi Reich Károly Általános Iskola
Időpont: 2020. január 06.
Foglalkozás: Érzékenyítő tréning
A foglalkozás elsődleges céljai:
- A diákok tanulják meg szabadon, nyíltan kommunikálni saját és mások iránt érzett érzelmeiket
- Sajátítsák el a visszautasítás hatékony feldolgozásának módszerét
- Az egymásra utaltság felismerése, a csoport összetartozás-tudatának erősítése
- Empátiás készségek fejlesztése, kiterjesztése a perifériás tanulók irányába
- A fentiek alkalmazása speciális helyzetű (más nemzetiségű, szegény, sérült, vagy a közösségbe később érkezett) társaik felé
- Alapszinten az erőszakmentes kommunikáció megismertetése
- Társas kapcsolatokhoz szükséges önbizalom megteremtése
Fejlessze a tanulók:
- önismeretét és saját értékeik felvállalását
- megfigyelő és utánzókészséget
- közösségtudatát és nyitottságát egymás felé
- szókincs és beszédkészségét
- a kommunikációs készségét: verbalitás és metakommunikáció
- beleélő készségét és az arra való bátorságát
Ezen alkalom az egymásra figyelésről, az ego figyelmen kívül hagyásáról szólt.
Beszéd szemmel
(együttműködés, koncentráció, kommunikáció tekintettel)
A játék kezdetekor párokat alakítottunk ki. A párosok tagjai A és B. Előszőr az A-k lesznek az irányítók. Megkértem őket, hogy álljanak egymással szembe. A feladat az, hogy A rá kell vegye B-t bármilyen cselekvésre, de kizárólag csak a tekintetét használhatja. Kiváló feladat az egymásra hangolódásra.
Kapu
(koncentráció, empátia, tekintettel történő kommunikáció)
Körbeálltunk, kértem egy önként jelentkezőt, akit kiküldtem a teremből. Kijelöltem a körben két ember között egy kaput. Ismertettem a feladatot, miszerint kinn levő társuk be fog állni a kör közepére, és kiutat kell találnia. A többiek feladata, hogy segítsenek neki. Kizárólag szemmel. Mindenki a kör közepén állóra kell figyeljen, és szemmel hívnia kell, vagy taszítani, tehát szuggerálni kell a középen lévő embert. Három lehetősége van megtalálni a kaput, ha elindul rossz irányba, akkor a két kapuőrnek el kell zárnia az útját. Ha jó irányba megy, akkor nem mozdulnak, átengedik.
Miután lejátszottuk ezt a két játékot, leültünk és megbeszéltük a tapasztalatokat, észrevételeket.
Karcsere
(spontán beszéd, reakció idő, empátia, érintés)
Egy valaki szemben ül a többi játékossal, és hátra teszi a kezét. Egy másik játékos a háta mögé áll, és a saját karjával pótolja társa kezét. Az elől lévő játékosnak beszélnie kell, míg a mögötte levőnek a beszédhez hangolnia a kezeivel tett gesztusait.
A játék után, miután mindenki kipróbálta magát, körbeültünk, és egy beszélgetéssel zártuk ezen alkalmat, amiben nagyrészt megbeszéltük, mitől működik hitelesen egy ilyen játék, illetve mitől nem, mi az az alázat, és milyen szerepe van olyan játékban, ahol együtt kell működni a partnerrel, ahol a cél közös, és nem az, hogy „én leszek a legjobb”.
Az első játék első pillanataiban tanácstalanok voltak, többen is hangoztatták, hogy lehetetlen úgy utasítani társukat, hogy nem mutogathatnak legalább, csak nézniük szabad. A segítségükre egy meditatív zenét raktam be, és arra kértem, csak a zenére és társukra figyeljenek, szabaduljanak meg minden más gondolattól. Próbáljanak egymásra hangolódni, és ha komolyan végzik, akkor megteremtődik egy láthatatlan kapcsolat köztük, egymásra hangolódnak, így képesek lesznek teljesíteni a feladatot. Jó néhány percbe beletelt, mire mindenki abba hagyta a komolytalankodást, a vihogást, és sikerült megteremteni az állapotot. Ezek után, mintha kicserélték volna őket, elkezdtek nagyon koncentráltan dolgozni. Pár perc után pár csere történt, most a B-k lettek az irányítók. A játék utáni beszélgetésen felmerült, hogy melyik volt könnyebb és nehezebb? Irányítani, vagy irányítva lenni? Megoszló válaszok születtek, de abban egyetértettek, hogy akiket először irányítottak, azok könnyebben tudták társaikat irányítani, mert megtapasztalták, hogy milyen irányítva lenni, milyen jelekből találták ki, hogy partnerüknek mi a szándéka, s így irányítóként, ezen személyes tapasztalatokból merítve könnyebben rá tudták venni társukat a feladat elvégzésére. Levonták a konklúziót, amit megtapasztalsz, azt könnyebben át tudod adni.
Maradt a koncentrált légkör, a második játéknál elsőre érthető volt, hogy mit kell csinálni. Addig játszottuk, amíg mindenki bekerült a kör közepére, szinte mindenkinek sikerült a háromból megtalálnia a kaput. Akiknek nem, azok sem szomorodtak el, még jobban kezdtek figyelni, mert úgy állnak hozzá, hogy ha most még nem is sikerült, az nem azt jelenti, hogy később se fog.
Az utolsó játék nagyszerű levezető volt, sokat nevettünk. Mindenki felszabadultan, aktívan részt vett a játékban, többször le lettek nyűgözve egymás által, hogy az éppen játszók tényleg olyanok, mintha egy emberek lennének.
Budapest, 2020.01.31.