SZAKMAI BESZÁMOLÓ
EFOP-5.2.4-17-2017-00008
Színház az egész: TIE-rendszerű új színházi nevelési módszer
adaptálása, kiterjesztése a Balaton környékén
Helyszín: Balatonszemesi Reich Károly Általános Iskola
Időpont: 2019. október 02.
Foglalkozás: Érzékenyítő tréning
A foglalkozás elsődleges céljai:
- A diákok tanulják meg szabadon, nyíltan kommunikálni saját és mások iránt érzett érzelmeiket
- Sajátítsák el a visszautasítás hatékony feldolgozásának módszerét
- Az egymásra utaltság felismerése, a csoport összetartozás-tudatának erősítése
- Empátiás készségek fejlesztése, kiterjesztése a perifériás tanulók irányába
- A fentiek alkalmazása speciális helyzetű (más nemzetiségű, szegény, sérült, vagy a közösségbe később érkezett) társaik felé
- Alapszinten az erőszakmentes kommunikáció megismertetése
- Társas kapcsolatokhoz szükséges önbizalom megteremtése
Fejlessze a tanulók:
- önismeretét és saját értékeik felvállalását
- megfigyelő és utánzókészséget
- közösségtudatát és nyitottságát egymás felé
- szókincs és beszédkészségét
- a kommunikációs készségét: verbalitás és metakommunikáció
- beleélő készségét és az arra való bátorságát
A második foglalkozás elején látszódott, hogy már összeszedettebbek voltak a gyerekek, bár még mindig érződött a nyári szünet hatása, miszerint bár szándékuk meg volt az összpontosítással, koncetrációval kapcsolatban, de mindezek ellenére azt észrevételeztem, hogy szükség van ilyen téren erősíteni őket, ezen alkalmat pedig ennek érdekében tartottam meg.
Szamurájos
(koncentráció, reflex, reakció idő, mozgáskoordináció)
A mindannyiuk által közkedvelt játékot pár kör erejéig a megszokott formában játszottuk, ellenben észrevettem, hogy minimálisra csökkent a rontási arányuk, érződött, hogy egész fejjel jelen vannak, így nehezítettem a játékon: A két kezükkel nem egy képzeletbeli kardot kellett alkotniuk, hanem mind a két kéz egy egy karddá változott, szóval tegyük fel, ha 10-en vannak, akkor 20 kard, azaz 20 „játékos” vett részt a továbbiakban.
Magadra utalva
(bizalomérzet kialakítása, térérzékelés, tapintási érzékelés fejlesztése)
Megkértem őket, hogy most hunyják le a szemüket, és ne beszéljenek a játék közben. Zárjanak ki mindent, ami eddig történt velük. Képzeljék el, hogy most születtek meg, egy idegen helyre, amiről nem tudnak semmit, így a cél: felfedezni a környezetedet. Nem látnak, ugyanis ezeknek a lényeknek nincs szemük, viszont nagyon fejlett a tapintásuk. Fedezzék fel a teret. Ha közben találkoznak társaikkal, akkor próbáljanak meg kapcsolatot teremteni, figyelve arra, hogy se magukban, se másban ne okozzanak semmilyen kárt.
Teremts kapcsolatot
(kommunikációs játék, érintés)
A játék egyszerű, legalább is annak tűnik, kapcsolatot kell teremteni. Először csak azzal, hogy megszólítják azt a személyt, akivel kapcsolatot szeretnének teremteni. Mindeközben folyamatosan sétálnak a térben. Kértem őket, hogy figyeljék magukat mindvégig. Pár perc játék idő után megkértem őket, hogy teremtsenek megint kapcsolatokat, de most nem szóval, hanem érintéssel, s ez alatt is figyeljenek magukra.
Miután ez is megtörtént, közöltem a feladatot: Most ötvözzék az érintést és a szót is a kapcsolatteremtésnél. Szintén kértem őket, hogy figyeljék magukat. A játék után körbeültünk, és a tapasztalatokról beszélgettünk.
Utazás
(lazítás, összpontosítás)
Végül pedig megkértem feküdjenek le a földre, és hunyják be a szemüket. Figyeljenek arra, amit mondok, és próbálják elképzelni, a mesével együtt „utazni”.
Az első játékot jól ismerték, bár szeretik, érződött, hogy már rutinszerűen játsszák, így sokan voltak, akik úgy gondolták, spórolnak az energiával, hiszen úgy is megy nekik a játék. Miután változtattam a játékon, figyeltem a gyerekeket, konkrétan, mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Azonnal kibillentek egytől egyik a komfort zónájukból. Többen meresztették a szemüket, hogy ez nagyon nehéz, és ők nem képesek rá. Miért nem? – kérdeztem. -Hát, mert nem tudunk ennyi mindenre figyelni. Hangzott el a válasz. Itt el kezdtünk beszélgetni arról, hogy mitől függ az, hogy valaki megcsináljon valamit. A hozzáállástól, jött a válasz. Megmondtam, hogyha úgy állunk hozzá az ismeretlen dolgokhoz, hogy “én úgyse tudom megcsinálni”, akkor ez így is lesz. Elmeséltem egy történetet, egy egyetemen, matek óra volt, egy diák elkésett az óráról, és serényen másolta a feladatokat, amiről lemaradt. Volt egy megoldatlan művelet a táblán, melyet házi feladatnak hitt. A következő órán odaadta a tanárnak, mondván, kész a házija. A tanár nagyot nézett, hiszen ez a feladat egy példa volt, hogy megmutassa, létezik olyan matematikai feladat, melyet nem lehet megoldani. A diák ugye lekéste ezt a részt, így megoldotta, hiszen nem tudta, hogy lehetetlen. Tetszett nekik ez a történet, és máris másképp álltak hozzá a dolgokhoz, megígérték, hogy ezután nem fogják, legalább is próbálkoznak nem kijelenteni önbeteljesítő jóslatokat, melyekkel korlátozzák magukat.
A következő játéknál igencsak érdekes beszélgetés kerekedett a játék végén. Arról beszélgettünk, hogy ki hogyan érezte magát, mennyire volt nehéz a feladat. Egy lány mondta, hogy ő neki nagyon nehéz volt, ugyanis fél a bizonytalanságtól. Úgy érezte magát, mintha kirántották volna a talajt a lába alól. Sokan egyetértettek vele. Egy fiú volt, aki azt mondta, ez azért van, mert félünk kilépni a komfort zónánkból, mert megszoktuk a biztonságot.
Kérdeztem, hogy érezte magát ebben a bizonytalanságban? Azt mondta, hogy nem tudta, mi fog történni vele, ezért az elején félt, viszont ahogy találkozott egyik társával, erőre kapott, és onnan nagyon jól telt a feladat, mert kézen fogva, közösen fedezték fel a környezetüket. Ez a gyerek kérdezte, hogy ez az életben is így működik? Mert akkor ő ezen élmény után merni fog kockáztatni, hiszen a bizonytalanság nem feltétlen rosszat jelent, sőt izgalmasnak tűnik.
A következő játék utáni beszélgetésnél mindenki megosztotta tapasztalatait, melyet a játék során szerzett. Körvonalazódott, hogy kik azok, akik nehezen teremtenek kapcsolatot, kik azok, akiknek az érintés esik nehezükre, és kik azok, akiknek a beszéd okoz feszültséget. Határozottan jó volt, hogy nem csak számomra derültek ki ezek a dolgok, hanem a gyerekek saját magukról vonták le a következtetést, és ismerték be “gyengeségeiket”.
Budapest, 2019.10.31.